stoppolás

Nem, nem zoknit stoppoltam, meg nem is harisnyát. A zokniaim eltűntek ugye, harisnyát meg már nem hordok. Megbeszéltük ma Orsival, hogy ebédidőben bemegyek a munkahelyére, és megyünk nekem bankszámlát nyitni, hogy legyen hova utalni a drogpénzt. Utána elparádézok a belvárosban, és együtt jövünk haza a minta kertvárosunkba. Ki is néztem a buszt, amivel megyek a Mandurah Rail-ig. Sose szokásom sehova se időben menni, de most az egyszer tényleg elindultam patent módon, persze a busz gyönyörűszépen húzott el a homlokom előtt, még fasza ívet is rakott az egyenesbe. Következő busz 1 óra múlva. Ámondom jóvan nem gond, mégiscsak egy kultúrált ország kedves népe a lakótársam ezen a kontinensen, stoppolok. Tuti megáll valaki, úgyis mindenkit érdekel hogy vagyok, mindenkinek a pajtása vagyok, mindenki megkérdezi mi a dörgés (Howareyoudoingmateazapátokfaszaazégbefel).

Óóóóóóóre. Megálltakmi. Itt vagy nem ismerik a stoppolás intézményét, vagy én nézek ki minden hájjal megkent, hétpróbás baltás haramiának. Pedig elővettem a legártatlanabb, újszülött wallaby tekintetem, de semmi. Mindenki csak hülyén bámult. Az öregek mint otthon, rá voltak sziloplasztozva a kormánykerékre meg a szélvédőre, a ferdeszeműek meg egyenesen úgy néztek rám, mintha menne az újabb atom a családnak, pedig ha valahol külön diszciplina és művészeti ág a transzportáció, akkor az Ázsia.

Kedves ausztrál autósok, fel lehet dugni kötelező jelleggel az ánuszba egy koalát vagy egy tasmán ördögöt, lehet választani, kurvajószívű vagyok. Továbbá veszek egy saját buszt, sárga Ikarus-t, 8 tengellyel, retarderrel meg csapágyas injektorral, és végigszántom vele az összes V6-V8 rozoga fost!