kertvárosi építészet

Igazából mi nem is annyira Perth-ben lakunk, hanem konkrétan Bibra Lake-ben. Nyugodtan tekinthetjük Perth egyik kertvárosának, az is. Úgy kell elképzelni mint az amerikai filmekben, vagy a Született Feleségek c. sorozatban. 6 millió tök ugyanolyan, kevés kivétellel tök jellegtelen házak picsányi telkeken, gyönyörű patent sorba rendezve, széles és kanyargós utcákkal, atom gyeppel lerakott előkerttel, kerítés nélkül.

A négy alapanyag, amiből építkeznek az itteniek: tégla, cserép, hullámlemez és hullámpala. Meg persze üveg és fa, de ezek most nem annyira érdekesek. Téglából vannak a házak, tehát nem könnyűszerkezetesek. Nem divat a vakolat, sem a homlokzaton, sem a beltérben (!!!). A mi házunkban kivételesen belül van. A maradi, finnyás, ámde annál kifinomultabb európai ízlésemnek meglehetősen furcsa belülről a téglafalat bámulni, pöttyet lehangoló is. A tetőre általában cserepet tesznek, de sokfelé látni sötét színű hullámlemezt, az egyik szomszéd házán pl. fekete van. Tökéletesen távol áll tőlem az építőmérnöki szakma, de józan paraszti ésszel átgondolva nem hiszem, hogy a legoptimálisabb megoldás egy évi 90.000.000 napsütéses órával bíró országban. A hullámlemez másik felhasználási területe a melléképületek, kb ebből készül minden csűr, ficak, bódé, viskó, kutyaól.

Mivel egymás hegyén-hátán vannak a házak, szilvásgombócnyi kertekkel, muszáj elszeparálni a szomszédokat, ha csak nem akarjuk azt nézni minden szombaton, ahogy Ray, a szimpatikus szomszéd kakadut béget a heti családi performansz keretében. No mit csinál ennek érdekében az ausztrál? Elmegy a tüzépre, és vesz hullámpalát, aztán leássa, összefogatja csavarral, és kész. Mindenki bámulja a szürke palát, aminek az alja elvörösödik az itteni föld színe és gondolom a reá zuhogó csapadék miatt. Wunderfasza, meg szép is.

A házak egyébként tágasak meg minden, bár a hálószobák kicsik, de mindenhol van beépített gardrób szekrény, erre külön figyelnek a tervezés során. Az ajtókon ez a gömbkilincs van, lehet vagánykodni, csapkodni az ajtót mint Jockey meg Samantha. A mi házunkban 2 nappali van, plusz egy ebédlő, kihasználjuk. Irgalmatlan rezsót építenek minden konyhába, de hogy ne legyenek magányos, megy melléje az irgalmatlan sütő, általában kettő. A villanykapcsolók fordítva működnek, tehát a fel a le, a le meg a fel. Imádom amikor komplett kapcsolótábla rendszeren kell lenyomnom egy darabot, azonnali hatállyal megfeszülnek az idegpályáim, és persze sikerül kifutópályát meg karácsonyfát csinálni a házból. Jurij meg jól szórakozik a MIR-en, amikor unalmában bemér minket az intergalaktikus teleszkópjával.

A melegvíz a házak tetején lévő tartályból jön, melyet napkollektor fűt fel. Stabilan működik, amikor nincs nap, akkor gondolom az elektromos hálózat segíti ki a rendszert. Az előkertekben általában automata öntözőrendszer van, ahol nincs, oda megy a kertész az el camino-jával. A garázsok viccesek, ahol van, ott önműködő ajtaja van, oldala viszont a legtöbb helyen nincs. Általános kép, hogy a házak előtt 2-5 autó áll, itt az emberek autóznak. Aki nem, az vagy 17 év alatti, vagy öreg és nem lát, vagy esetleg segítséggel él, vagy csóró mint mi. A postaláda többnyire egy beton vagy téglabunker, a levelek védve vannak mindenféle természeti csapástól. A hulladékot minden háznál szelektíven gyűjtik, egy kuka a kommunális szemétnek, egy meg az újrahasznosíthatónak. Az internetszolgáltatás egy óóriáskaniszternyi szarparadicsom, külön postot fogok szentelni neki, de megvárom míg igazán felbasz.

Perth Zoo

Vasárnap vóótunk a zzáállatkertbe.
Faszavót.
Láttam kengurut.
Meg is érintettem egyet.
Azóta megváltozott az életem.
Volt koala is.
Viszonylag unalmas állat.
A krokodil tündéri volt.
Csak akkora mint egy pótkocsis Zil.
A vidra vicces állat.
Hülyére veszik egymást.
A madarak színesek.
Tutira sok a trafó közöttük.
A szurikáta továbbra is felfoghatatlan állat.
Zseniálisak.
A mókus a helyi sheriff.

suli

Ausztráliában nagy biznisz a nyelvtanulás, a világ minden tájáról, főleg ázsiai országokból özönlenek ide a fiatalok, hogy angolt tanuljanak iskolai keretek között. Ennek megfelelően rohadt sok az ázsiai, mondom ezt úgy, hogy állítólag a nyugati parton még nincsenek is olyan sokan. Nagyrészük work and holiday vízummal van itt, ami néhány partnerország állampolgárainak elérhető csak. A lényege az, hogy 18 és 30 év közöttiek simán kaphatnak 12 hónapra ausztrál vízumot, és gyakorlatilag azt dolgoznak amit akarnak, minimális korlátozással. Én meg reszelem a makkot a heti 20 órával.

Szóval rengeteg nyelviskola van (kőkemény üzleti alapokon nyugvó, rohadt drága intézmények), és persze mindegyik azt hinti magáról, hogy ők Bill Cambridge meg John Oxford, és hogy világbéke. Kitaláltam, hogy lesz nekem itt ingyen suli, már mérne lenne, magyar vagyok. Néhány órás guglizás után találtam is egy helyet, ahol elméletileg tartanak ingyen kurzusokat. Felhívtam a kontakt személyt, aki tök jó arc volt a telefonban, és miután megtudta, hogy magyar vagyok, egyből lökte, hogy élt csehországban, tudja ki az a Pavel Kuka, meg látott már meggyfán pókot, stb stb. Jelenleg szombatonként vannak ingyenes kurzusaik, még 2 alkalommal lesz, utána novemberben indul egy hétköznapi.

Egyébként nem állt össze a kép az ingyenes oktatást illetően, konkrétan hogy egyáltalán miért van. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez ilyen kampányszerű, csaliféleség lehet. Odamész, jól érzed magad, még tanulsz is, aztán egyszercsak hopp, már fizeted is a súlyos dodókat hetente. Ettől függetlenül szombaton a helyszínre libbentünk Orsolyával (kicsit korán indultunk és érkeztünk a tömegközlekedés miatt, később rendesen rárontok a helyi BKV-ra egy post erejéig), és megvilágosodtam. Ez a suli angol nyelvtanárokat képez, a nyelvtanároknak pedig béna diákok kellenek, mint mi. Meg a 20 Teng Hsziao-ping és a MOSZAD ügynök. 3 kistanár tartott 1-1 órát, kedves jámbor emberek, tanárnak csak egy való közülük. Kicsit hülyén néztem, amikor a skót kistanár csaj gyakoroltatott velünk kiejtést. Persze több köze van neki az angolhoz mint nekem, de akkor is. Némi nyelvtant tanítottak, semmi újat, annyira sok értelme nem volt elmenni, bár megismerkedtünk 2 tajvani csajjal. Tehát eljöttem Ausztráliába tajvaniakkal ismerkedni.

Szerénytelenül talán mi voltunk Orsival a legjobbak a csoportban, érdekes volt hallani, hogy az ázsiaiak ha tök jól is tudnak angolul, a kiejtésük akkor se lesz valami jó, gondolom az anyanyelvükkel elsajátított hangképzés miatt. Megnézzük most szombaton is, aztán beszélek majd az egész szervezőjével, hogy várható-e a novemberben kezdődő kurzusban olyan csoport, ami kifejezetten a beszédre megy rá, merugye az lenne csak az igazán dizni.

Amúgy az egészről a középiskolai "nyelvoktatás" jut eszembe, ott előszeretettel alibizték le a pörköltszagú nyelvtanárok a munkájukat, és fogadtak kistanárokat (volt vagy bruttó 3 értelmes, tényleg tanárnak való). 4 éven át heti 6 órában tanultam angolt, ennyi idő alatt minimum szakfordítónak kellett volna lennem, ehhez képest az utolsó évben 3 hónap alatt egy magántanár segített másodmagamon heti 1,5 órában. És lett nyelvvizsga, meg toronyóra lánccal, mindegyik sokat ér. Csak értitek na.

heti miatünet #1

Már egy hete itt vagyok (kengurut még nem láttam), ami viszonylag gyorsan elszaladt. Elég új még minden, meg tényleg nagyon más mint otthon, de szerintem hamar megszokom. Egyelőre kicsit eseménytelenek a napok, van már viszont ausztrál telefonszámom, bankszámlám, lassan adószámom is, SmartRider kártyám (tömegközlekedéshez). A jövő héttől talán munkám is.

Néha olyanokkal szórakoztatom magam, hogy spontán eltévedek. Mint pl ma reggel. Mentségemre legyen mondva, hogy európai szemnek az összes ház tök ugyanolyan egy ilyen kertvárosban. Nos, annyit már megtanultam, hogy jobbra a busz, balra a bolt van. Homorú volt a gyomor, ugyh kis gondolkodás után balra indultam, de az első T kereszteződésnél meg voltam lőve, mert nem volt ismerős egyik irány sem. Ámondom biztos rossz felé indultam. Nyargalás vissza, áábanyek, erre tuti a busz van. Na még egyszer az eredeti irány, a tanultak szerint. A T-hez érkezve megint csak tök satuként lestem, de egyszercsak bevillant, hogy hát bazmeg, nem áll az utca végében a csillogó sárga Honda. Innentől kezdve megvolt a helyes irány, végül a gyomor is megnyugodott. A kis intermezzo alatt 3x köszöntem zavartan az éppen a gyepét locsoló szembeszomszédnak.
Mi a tanulság? Viszonyítási pontként igyekezzünk statikus dolgokat megjegyezni, ne pedig helyváltoztatásra képes tárgyakat.

Este Fremantle, megnézzük milyen a helyi rákenról.

Közben a szomszéd odaát egy irgalmatlan hangú láncfűrésszel balalajkázik, éppen nyesi a kertünkbe átlógó citromfáját, hogy ne tudjunk csemegézni róla. Jó pár kilo landolt már Orsi teájában. Persze simán lehet, hogy kertészettudományi indokok vezetnek tettéhez, ettől függetlenül irigy geci.

az Optus bekaphatja

Meg én is. Amiért ékezettel írom le az accountom regisztrálásánál a biztonsági kérdésekre a választ. Meg amiért a sikeres reggelés után 12 mp-cel elfelejtem a 2x is megadott jelszót. És amikor el akarom magamnak küldetni, akkor meg már hiába adom meg a biztonsági kérdésekre a választ, mert az Optus rendszere nem tudja értelmezni az ékezetes karaktereket, de persze elfogadni el tudta. Ugyh mobilügyekben lőttek a tudatos fogyasztói magatartásomnak. Nem követem, és nem kontrollálom a telefonhasználatomat az interneten.

Ja és hogy mi az az Optus. Az egyik ausztrál mobilszolgáltató a három közül. Hogy miért őket választottam?
Hát ezért:

stoppolás

Nem, nem zoknit stoppoltam, meg nem is harisnyát. A zokniaim eltűntek ugye, harisnyát meg már nem hordok. Megbeszéltük ma Orsival, hogy ebédidőben bemegyek a munkahelyére, és megyünk nekem bankszámlát nyitni, hogy legyen hova utalni a drogpénzt. Utána elparádézok a belvárosban, és együtt jövünk haza a minta kertvárosunkba. Ki is néztem a buszt, amivel megyek a Mandurah Rail-ig. Sose szokásom sehova se időben menni, de most az egyszer tényleg elindultam patent módon, persze a busz gyönyörűszépen húzott el a homlokom előtt, még fasza ívet is rakott az egyenesbe. Következő busz 1 óra múlva. Ámondom jóvan nem gond, mégiscsak egy kultúrált ország kedves népe a lakótársam ezen a kontinensen, stoppolok. Tuti megáll valaki, úgyis mindenkit érdekel hogy vagyok, mindenkinek a pajtása vagyok, mindenki megkérdezi mi a dörgés (Howareyoudoingmateazapátokfaszaazégbefel).

Óóóóóóóre. Megálltakmi. Itt vagy nem ismerik a stoppolás intézményét, vagy én nézek ki minden hájjal megkent, hétpróbás baltás haramiának. Pedig elővettem a legártatlanabb, újszülött wallaby tekintetem, de semmi. Mindenki csak hülyén bámult. Az öregek mint otthon, rá voltak sziloplasztozva a kormánykerékre meg a szélvédőre, a ferdeszeműek meg egyenesen úgy néztek rám, mintha menne az újabb atom a családnak, pedig ha valahol külön diszciplina és művészeti ág a transzportáció, akkor az Ázsia.

Kedves ausztrál autósok, fel lehet dugni kötelező jelleggel az ánuszba egy koalát vagy egy tasmán ördögöt, lehet választani, kurvajószívű vagyok. Továbbá veszek egy saját buszt, sárga Ikarus-t, 8 tengellyel, retarderrel meg csapágyas injektorral, és végigszántom vele az összes V6-V8 rozoga fost!

Cottesloe Beach

Harmadik napomon, két napnyi jetlag-es városban bolyongás után az volt a terv, hogy húzás az Indiai-óceán partjára, mer' Szilárd faszagyerekvót, és patent az idő, meg én ilyen vizimajom vagyok. Persze vasárnap reggel kb kettéfagytam, a nap meg bement a medve mellé a barlangba. Minden mindegy alapon azért elindultunk Fremantle-be busszal (közeli kikötőváros, kb. egybe van épülve Perth-szel), amin nyílván 30 megatonna tolóerővel működött a 18 fokos levegőt keringető LÉGKONDÍCIONÁLÓ BERENDEZÉS. Anyád. Itt végigjártuk a helyi piacot, kb. mint otthon, a bóvli szaroktól egészen az értelmes dolgokig van minden, pl. étel, meg kulcstartó, amit muszáj volt megvennem a nem létező kulcsomhoz. Betértünk pár ruhaüzletbe, megállapítható, hogy vannak fasza dógok (Gabi zokognál), veszek is majd, de elébb munka kell.

Felpattanva a Fremantle Rail-re, pár megállónyit utazva megérkeztünk Cottesloe városkába, a megállótól kb 5 perc séta a part egy dombon át. Pazar kilátás az óceánra, a messzi távolban halványan kirajzolódva kikötésre várakozó konténerszállító óriáshajók, a lábam előtt pedig a homokos part, meg a viz. Ekkorra már enyhe szellő, 27 fok és napsütés uralta az időjárást, hát mi ez ha nem felhívás keringőre? Gyors átvedlés, védekezés a káros UV A-Zs sugarak ellen, aztán tűz csucsu.

Gyakorlatilag közel szélcsendben is kb. 2 m-es hullámok voltak, persze kiafaszagyerek alapon azonnal bele a közepébe. DÜ. Hát csak lestem mint a lőtt rétisas, valami iszonyat elemi ereje van egy ilyennek. Többször átforgatott mindenféle tengelyem körül mindenféle irányba, kicsit ijesztő volt. Meg kurvajó is. Ugyh a következő fél órára megvolt a szórakozásom, aztán kicsinált ez a hullámosdi. Már kijönni is alig bírtam, még a sekélyebb részekben is nagyon durva ereje van az árapály jelenségnek (lehet nem ez a pontos meghatározás).

Most már értem miért veszélyes sport a szörfözés, és miért vigyáz egy csomó életmentő (nagyrészük kis taknyos, akik a partnak háttal árulják a petrezselymet egymásnak) a fürdőzőkre. Van még egy biztonsági elem bevetve a strandolókért, Medúza Úr és emberei kis repülőkkel és helikopterekkel pásztázzák a fürdőző sávot, hátha felbukkan CáPeti vagy CáPali, és megkívánná a vádliporcomat. Mondjuk nem tudom mi van, ha tényleg felbukkannának, megfúj egy úttörő sípot a pilóta vagy mi? Leállítja a motort.

eye candy

Továbbá szerény széljegyzetként megállapítható kedves hímnemű olvasók (Orsi ezt most nem olvasod.), hogy van mit látni egy ilyen egzotikus helyeket érintő úton. Buzi aki nem utazik.

BazsiPod és a tömegközlekedés

Az itteni közösségi közlekedést szolgáltató cég, a TransPerth honlapjáról le lehet tölteni a menetrendeket, térképeket, általános infókat iPodra. Vagány a dolog. Persze tudom, van wap a telefonomon, van internet otthon, meg van minden nagyobb állomáson az ottani járatokról papír alapú menetrend. Csak érted, én onnan jövök, hogy albavolan.hu.

az odaút

A desztináció tehát Perth, WA. Budapestről ezt egy 2 átszállásos repülőúttal lehet abszolválni 24-28 óra alatt. Okt. 14-én este indult a gépem Ferihegyről, előtte bő 2 órával még pakoltam Gabinál, utána gyors reptéri transzfer Takszi és Gabi hathatós segítségével. Jó fél óra a dugóban + nemlejövés a ferihegyi gyorsforgalmiról. Tetézte a fejetlenséget a köcsög check-ines banda. Odamegyek egy kedves lányhoz, 26 kg a bőrönd, 23 lehet, mondom 1 évre megyek, messze. Kedves lány tényleg kedves, mondja oké. Mondom akkor gyorsba lefóliáztatom, mert kilopják az ember szemét is. Sietek vissza a pulthoz, kedves lány számítógépe elment borért, irány a másik pult, ott éppen betanítás zajlik balfasz lánnyal és az igazság bajnokával. Hát ki kéne dobni 3 kilót a pakkból. Jó kész, agyam négyfelé, mondom akkor most ezt mégis hogy, melyikük adja oda az újrafóliázás árát, stb. Ők nyertek, de amint kifogom az aranyhalat az óceánból, kiutaltatok a tanáccsal 6 ladyboy-t az igazság bajnokának, meg kimetszetem 4 veséjét és 9 hörgőlebenyét.

Tehát, az első átszállás Párizsban a CDG reptéren volt (ami nekem fiatal átlagmagyarnak igen meghökkentő volt, böszme nagy reptér, kb 10 terminállal, és valami atom modern építészettel), kb fél óra volt mire átértem egyik terminálból a másikba, még a 2 percenként közlekedő, teljesen automatizált, sofőr nélküli vonatot is igénybe kellett venni hozzá.

Innen indult az utazás leghosszabb szakasza, 12,5 óra a levegőben a malajziai Szingapúrig. Hát a repülés első felében nem volt őszinte a mosolyom, konkétan eléggé szorítottam a majrévasat, mindenféle leszakadó hajtóműveket és szárnyakat, meg hirtelen elváló kabinborításokat vízionáltam. Igaz tehettem ezt azért is, mert a közel 400 utas közül egy valaki nem élvezhette az előtte lévő LCD-n a szórakoztató (esetemben figyelemelterelő) rendszert. Igen, én voltam az. 12,5 óra 12 km magasban egy 300 tonnás vashengerben, balra Yan, a kínai cserediák, jobbra John az ír alkoholista. Közben piperkőc francia majmok (ez a steward pontos definíciója az Air France-nál) próbálták az arcukra erőltetni műkedvességüket.

Aludni nem igazán bírtam a fentiek miatt, ugyh kicsit megrogyva érkeztem Szingapúrba, ahol a gépből kiszállva látom, hogy áll előttem egy maláj csóka, kezében tábla, rajta a nevemmel. Namondom akkurva, kocsit küldtek értem Perth-ből, vagy gyémánttal, kurvákkal meg uzival telerakott private jet-et. Persze egyik sem, csak kavarni kellett valamit a vízummal. Szinte azonnal téptem is becsekkolni, és már indultam is Ausztráliába. Ezen a gépen leghátul ültem középen egy skót házaspárral (a lehető legközelebb a kaja-pia ellátó központhoz), akik vagány arcok voltak, jól beboroztattak. Hirtelen meg is tanultam angolul, kiválóan eldiskuráltunk a nyelvekről, meg a sörökről.

Péntek 0:30-kor landoltam az ötödik kontinensen, totál rotty voltam, még 1 óra volt mire kijutottam a leányhoz. Még a gépen ki kellett tölteni egy papírt, hogy mit viszek be az országba, ezt a vámosok csekkolták belépéskor, én beírtam, hogy viszek élelmiszert, ugyh mehettem vámvizsgálatra, ami végül meghiúsúlt, mert a bőröndömön vki eltekerte a számkódos zárat (azt se tudtam, hogy van rajta), és rohadtul nem tudtam kinyitni a vámos nőci előtt. Megpróbálta ő is, aztán csak legyintett, azért még ráküldte az x-rayt a csomagra, aztán elengedett.

És akkor egyszer csak ott voltam.

pakolás

Ha elmegy az ember majd' 1 évre egy másik kontinensre, akkor azért be kell csomagolni ezt-azt. Ezesetben viszont 32 kg-mal gazdálkodhattam, amiből kb. 10 kg a két táskám, mivel a tesóméktól lejmolt utazóbőrönd (az űrbe is elég lenne) "nem az hogy nagy, hanem kiiiiiiba**ott nagy". Ugyh ennek megfelelően nem különösebben izgultam túl a dolgot, meg amúgy se tettem volna. 5 póló, egy heti alsónemű, 2 zokni (továbbra se tudom hol van a többi, 2 hónapja egyszerűen eltűnt az egész hadosztály, A-tól Zs-ig), továbbá 2-3 pulcsi, némi magyaros ajándék, angolkönyv, laptop meg a fottoapparatgemüsenpraktischelööözung. Egy nappal indulás előtt még skype-oltam Orsival, mutattam neki webkamerán keresztül, hogy hogyan is állok, majd bontotta a hívást.

hogy miért is?

Mer' elment a leány a világ másik végére, és úgy adódott, hogy én meg utána.
Így kötöttem ki a nyugat-ausztráliai Perth-ben.