Reggel elmentünk repülni a közeli Jandakot reptérre, bár végül Orsit nem vetette szét a feszítő vágy a repülés iránt, ugyh csak én vállalkoztam a Cessna 152 "másodpilótaként" való megzabolázására. Jeremy nagy utasszállító gépeket fog majd vezetni, de ugye mint mindent, ezt is kicsiben kell kezdeni. Nemrég tette le azt a vizsgáját, ami után már szállíthat egy darab személyt.
Kis izgulással közelítetettem meg a gépet, ami kb akkora helyet és kényelmet nyújt mint az a kék pedálos moszkvics, ami minden gyereknek volt 3 évesen a hetvenes-nyolcvanas években. Baromi keskeny a kabin (lemezbódé), kb egy pozitúra létezett számomra, amiben nem avatkozok bele a gép irányításába (ami azért lássuk be, nem biztos, hogy az előnyünkre lett volna). A lehajtott napellenzőn lévő utasítások szerint Jeremy ellenőrzött mindent, bepöccentette a motort, és a fejhallgató-mikrofon kombó egyből vándorolt is fel a fejekre. Kigurultunk a kifutópályához, ott egy kijelölt területen megálltunk melegíteni a motort, majd megkaptuk a felszállási engedélyt. A rádióadásban röpködtek az ICAO karakterek, a mi gépünk azonosítója a Romeo Foxtrot Charlie volt. Nekilódultunk, és olyan 110 km/h-s (kb 50 csomó) sebességnél felemelkedtünk. Fasza, repülünk (vigyor a köbön).
300 métert emelkedtünk kb, amikor elfordultunk dél felé, Mandurah irányába. Végül a 600 méteres utazómagasságot tartva repültük be a Perth-Mandurah térséget. Pár perc után teljesen megnyugodtam, és el kezdtem igazán élvezni a dolgot. Ezt valószínűleg Jeremy is konstatálta, mert majd' kiestem a számon, annyira ment a tejbetök vigyor. Egy kb 150 km-es kört tettünk meg 50 perc alatt, iszonyat kilátás, a bush (ausztrál vadon), a tök érdekes alakzatok, formák. Zseniális élmény, menjen mindenki repülni.
Amúgy iszonyat instabil az egész gép, egy merő borzalom, de komolyan. Minden apró légmozgásra reagál, ficánkol az egész. Bár alapvetően hatalmas tartalékok vannak benne, és kb ez az össze-vissza izgés-mozgás jelenti a repülést.
Képek itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése